Sorozatunk harmadik állomásán Oskar Kokoschka bécsi műtermébe kalauzol minket Halász Rita író, művészettörténész, a Szépművészeti Múzeum munkatársa. A „megfejtésre váró” festmény ezúttal egy portré, főszereplője a fiatal, mélabús tekintetű Veronika. Minden más rejtély, meglehet, az is marad. Talán nem is olyan fontos mindent tudnunk egy képről ahhoz, hogy a hatása alá kerüljünk.

Oskar Kokoschka huszonhárom évesen a bécsi műtermében fest. Háromnegyed alakos női portré készül, függőleges vonal, átszeli a képmezőt. Modell nincs, a képzelet alakítja a vonásokat, csak a melankólia biztos, a többi még talány. Kopognak. Fiatal lány, kezében rongy, ecet, meg egy vödör víz. Szürke ruhában az ablakot tisztítja, a rongy sugárzóan fehér. Így képzelem. Ki hogy pucol ablakot. Én például a szórófejes ablaktisztítóval ráspriccelek az üvegre, papírtörlővel törlöm, így nem hagy csíkot és a rovarok testnedveit is jól le tudom kaparni. Kokoschka fehéret kever a palettába. A nő arca világít, a hold ezüstös fénysátorba vonja alakját. A lány elfárad, az ablakpárkánynak támaszkodik, leplezetlenül bámulja a festővásznat. Kezében a rongy még mindig szikrázóan fehér, nincs nyoma pornak, kosznak, úgy öleli magához, mintha a gyermeke lenne. Milyen vékony, hosszú ujjak, gondolja Kokoschka. Gyengéd, védelmező karokat fest, mint a gyermek Jézust tartó Madonnáé. A házmester lánya, ennyit tud róla, nem akar beszélgetni, de mégis megkérdezi. Mi a neved? Veronika.

Ahogy minden reggel, a nő aznap is hálát adott a Teremtőnek, hogy él, majd a férfira gondolt, aki megszabadította rettenetes betegségétől, mely felnőtt élete minden percét megkeserítette. Eszébe jutott az előző nap, a tömeg, a hangos kiabálások, szitkozódások, a férfi, ahogy állt összekötözött kézzel, arcáról izzadságcseppek folytak. A nő ismerte a törvényt, mégis előállt. „Én vérfolyásban szenvedtem, s megérintettem a ruhája szegélyét és meggyógyultam!”, kiáltott. „Nekünk törvényünk van: asszony nem tanúskodhat!”, jött a válasz. Felöltözött, kendőt tett a fejére, egyedül indult a Koponyahegy felé. Friss tavaszi reggel, a város a kivégzésről beszélt. Attól félt, későn indult el. A gyomra összeszorult, még gyorsabban lépkedett. Meglátta. A férfi az egyik meredek utcáról fordult be a fő útra. Előtte és mögötte római katonák, síró asszonyok, kíváncsi gyerekek. Az arca vérben és verítékben úszott. Kezei a keresztfa vízszintes szárához kötve. A nő levette a kendőjét, a férfihoz lépett, megtörölte az arcát.

Veronika, a házmester lánya, az ablakot tisztítja Kokoschka bécsi műteremében. Kokoschka, a huszonhárom éves fiú, férfi, a festészet megszállottja, az akadémikus historizmus esküdt ellensége, az új festészet elkötelezett híve vörös és fekete festéket nyom ki a palettára.  A vásznon rezignált tekintetű, fiatal nő, kezében fehér kendő, óvatosan öleli magához, mint a halott Krisztust sirató Madonna. Kokoschka vöröset és feketét kever, a kendőn halványan átüt a vér, tizenhétszerhuszonnégy centiméter, vékony, áttetsző anyag, kagylóselyem fátyol, a vásznon vonalrajzzá egyszerűsödő krisztusi arc. A csoda megtörténik, a láthatatlan láthatóvá válik.

*Kokoschka visszaemlékezése szerint, amikor a kép készült, műtermének ablakát a házmester Veronika nevű lánya tisztította. Feltehetően ebből a profán epizódból eredeztethető a kép gondolata. A festmény Kokoschka első szakrális tárgyú képe és egyúttal korai életművének egyik kulcsdarabja, melyet önéletrajzi írásában "legkedvesebb vallásos képeként" említett.  (Orosz Márton művészettörténész)

**Veronika nem szerepel a kanonizált szövegekben. A Pilátus cselekedetei című apokrif szöveg 7. fejezetében bukkan fel, ott azonosítják a vérfolyásos asszonnyal. (Mt 9,20; Mk 5,25; Lk 8,43)