Sturcz János és Sulyok Miklós művészettörténészek kérdezték Lajta Gábort a festő legújabb, Valami történt útközben című kiállítása kapcsán. 

Az esti esemény során Lajta „történeteinek” egyszerre geometrikus és expresszív ábrázolása, az erőteljes piros és kék színek használata, a tavaszról őszre átkerült sorozat témája is szóba került.

Részlet a beszélgetésből.

„Kicsit ambivalens a kiállítás. Mit is jelent a geometria felbukkanása egy főleg figuratívnak nevezett festészetben? Számomra ez valami belső szükségszerűség volt. Korábban is felbukkantak szikár, geometrikus elemek a képeimen. Tehát volt bennem megint valami igény, amit nem tudok pontosan megfogalmazni, mert csak úgy jött…

A nyolcvanas évek közepén, amikor még javában laptervező voltam Filmvilágnál, talán az állandó tükörlaprajzolás befolyásolt és ezért választottam akkor a geometriát. De ’90-ben, amikor a Filmvilágtól eljöttem, és abbahagytam ezt a dizájnerkedést, egy bécsi utazás közben nagy mennyiségű osztrák expresszionista munkát néztem meg, amik erőteljesen hatottak rám. Ez egyébként is egy bonyolult útkeresős időszak volt. Nálam ez furcsa folyamat, ugyanis van bennem valami expresszivitásra, de ugyanakkor önfegyelmezésre való hajlam is. Miért ne lehetne két ilyen oldal? Nem szeretek választani és dönteni a két oldal között, hiszen milyen alapon tenném? Abban mindig van valami lehatárolás. Sokan vannak, akik ezt csinálják, és én is lehettem volna geometrikus festő a műfaj végtelen lehetőségeinek és árnyalatainak a kibontásával. (…)

Az, hogy a geometria újra előjött az a színekhez kapcsolódik. Ugyanis rendszeresen jelennek meg előttem számomra érdekes motívumok nagy vastag színtömbökben. Sajnos sokkal élesebben és sokkal szebben látom ezeket belül, mint amennyire aztán később a vászonra kerülnek. De gyönyörű képeket látok, a figurák súlyos színtömbök közé vannak beágyazva. Kicsit ilyesmit próbáltam ezeknél a sorozatoknál is.

A geometria nagyon fontos még akkor is, ha nincsenek a képen egyenes vonalak, vagy szerkezetek. Belül akkor is ott vannak. Molnár Sándor útmutatásai alapján mindig törekedtem arra, hogy legyen egy belső geometria. Ez az, amit Molnár a festészet titkos geometriájának nevez. (…)

A téma sokkal egyszerűbb volt. Tavasszal az lett volna kiállítás címe, hogy Utazók. Egy időben rengeteget utaztam, éveken keresztül buszoztam, villamosoztam, mert nincs autónk. Ezeket a képeket pedig közben folyamatosan skiccelgettem. Ez az Utazók tárlat elmaradt, otthon maradtunk, és mellette a közösségi térben tájékozódtunk. Így más témák is előjöttek. Sőt, még Ophélie is előbukkant, mint kísértet.” 

(Lajta Gábor néhány éve Az oroszlán nyelve című sorozatában a Duna-partról elveszett francia diáklány ( Ophélie Aurelia Bretnacher francia egyetemista lány volt, akinek 2008-ban történt eltűnése bűnügyi és diplomáciai bonyodalmakhoz vezetett Franciaország és Magyarország között.) tragédiáját dolgozta fel egy elképzelt bűnügyi festményriport sorozatban.)

Lajta Gábor- Részlet a beszélgetésből.

PONT MAGAZIN _ 2020. április

Nem kívülről tekintek a realitásra, saját magam teremtem azt

Lajta Gábor festő Az ajtón túl – Festmények 1985–2019 című retrospektív kiállításán a művész életművének jellegzetes darabjait láthatták a nézők tavaly a Műcsarnokban. A B32 Galéria és Kultúrtérben megrendezett, Utazók című tárlatának képein különösebben feltűnő történetek nélkül, emberek csoportjai, figurális kompozíciók tekinthetők meg.

 Egy interjúban említette, hogy előbb kezdett verseket írni, mint festeni. Érdeklődése mégis később a képzőművészet felé vitte, majd a jogi egyetemet választotta. Hogyan alakult így?

Valóban, a versírás a gimnázium idején egy-két évvel megelőzte a festést, majd egy ideig párhuzamosan foglalkoztam mindkettővel, de 23 éves koromra a verselést végleg felváltotta a képzőművészet. (Lajtai Gábor néven publikál egy költő, nem tévesztendő össze velem.) Noha már az egyetemi felvételi előtt kiállítást rendeztem képeimből, végül mégis az ELTE jogi karára jelentkeztem, részben szüleim unszolására, részben saját bizonytalanságom miatt. Nem a festészetet illetően voltam bizonytalan, hanem az ahhoz vezető utat nem láttam tisztán. Mivel festőművész példaképeim közül többen jogot tanultak – Cézanne, Matisse vagy Bonnard –, úgy gondoltam, ebből nem lehet baj. De az egyetem után mégsem lettem gyakorló jogász, hanem grafikusként és újságíróként dolgoztam.

Első munkái geometrikus absztrakt alkotások voltak, pontosabban jellegzetes módon az ajtóréseken keresztül ki- és beáramló fény látványa, a fénybeszűrődés jelenségei izgatták. Mit látott ebben izgalmasnak?

A geometrikus absztraktok az első valóban felvállalt képeim. Korábban azonban bő tíz évig természet utáni stúdiumokat festettem – csendélet, táj, portré. Készültem a szakmára. A geometrikus képek is tulajdonképpen reális motívumot ábrázoltak absztrakt formában: egy ajtónyíláson bekúszó fénycsík látványát. A résnyire kinyíló ajtót így visszatekintve felfoghatom akár szimbolikusnak is.

Egy évig tanult a bécsi Iparművészi Főiskolán. Az ottani hatások és inspirációk megváltoztatták a látásmódját: a fekete-szürke monokróm képek után megjelentek a történetek, a figurák. Mi volt önre ilyen nagy hatással?

Az osztrák művészet expresszív közege és a Bécsben megismert fiatal festők közvetlenül inspiráltak. A festészeti új hullám egyébként is megérintett, noha nálam nem tartott sokáig ez az időszak.

Ekkoriban, a ’80-as években, a Filmvilágnál dolgozott mint tördelőszerkesztő, és írásai is megjelentek filmekről, mozgóképről. Ez is közrejátszhatott abban, hogy realisztikusabb „történetmesélős” műveket kezdett festeni, többek között a nagyvárosi szubkultúrákról és azok alakjairól, még az Európa Kiadó együttes frontembere is szerepel az egyik festményén. Arra nem gondolt, hogy filmes pályát válasszon?

A filmes pályára nem gondoltam, amatőr filmeket készítettem a publikálás minden szándéka nélkül, de szenvedélyesen. Talán a készítés folyamata jobban izgatott maguknál a filmeknél is, bár a montázs, a filmidő formanyelve évekig lekötötte az agykapacitásomat. Hiába voltam biztos benne, hogy visszatérek a festéshez, nem tudtam szabadulni a film varázsától. Bár tudatosan soha nem próbáltam összekapcsolni a két műfajt, valamilyen titkos kapcsolat mégis összekötheti őket az én esetemben.

A szakrális témák sem állnak öntől távol, 2015-ben a Dombóvári Evangélikus Egyházközség temploma részére megfestette Az emmausi vacsora című képet. Ez a bibliai történet arról szól, hogy meg tudjuk-e látni a feltámadott Megváltót.

Olykor korábban is foglalkoztam bizonyos fokig szakrális témákkal – ilyen volt Salome és Keresztelő Szent János története, főként Saloméra koncentrálva –, az oltárképfestés lehetőségét mégis inkább a szerencsés és ritka véletlen teremtette meg. Számomra, festőként különösen vonzó ez a bibliai esemény, mert a látásról szól, annak minden irányban kitágított értelmében. A látásról és azon keresztül a láthatatlanról is.

Fontos kérdés az ön számára, hogy mit látunk, és vajon látjuk-e azt, amit látunk. Az oltárkép esetében konkrétan és metaforikusan is ez fogalmazódik meg, ahogy Az oroszlán nyelve képeinél is (néhány éve a Duna-partról elveszett francia diáklány tragédiáját dolgozta fel egy elképzelt bűnügyi festményriport sorozatban). Ebben a történetben mi volt az inspiráló?

Túl azon, hogy egy koncentráltan szomorú, megfejthetetlen eseménysorral szembesültem, ami felzaklatott, talán éppen az érdekelt, hogy egyáltalán van-e még történet. Mármint a művészetben. A kérdés csak részben költői, hiszen a modernitás gyakorlatilag „megtiltotta” a történetmesélést, nem csupán a festészetben, hanem az irodalomban is. A történetek valóban elvesztették korábbi fontosságukat, és ezzel együtt az a fajta illusztrativitás is érvényét veszítette, amelyben a sajtófotó, a mozi, a televízió kora előtti képiség még kizárólagos igénnyel léphetett fel. Ám közben az elemi emberi kíváncsiság mégsem változott meg, vagyis ha egy ábrázoló festményt látunk, önkéntelenül is vizsgáljuk, „mi történik” rajta. Ösztönösen követjük a figurákat, a mozgásokat, az arckifejezéseket. Közben pedig a festészet eredendően absztrakt formanyelve bizonyos fokig ellenáll ennek a felismerő azonosulásnak, és ebből a kettősségből adódik a festett kép rendkívüli vibrálása.

Egyszer azt mondta, hogy azt kellene megfesteni, ahogyan látjuk a körülöttünk lévő eseményeket, dolgokat, vagyis azt, ahogyan befogadjuk őket. Ez azonban szinte az őrületbe is kergetheti az alkotót. A mostani kiállításra készülve közelebb került ehhez a gondolathoz?

A kérdés első felére válaszolva: az „őrület” azt jelenti, hogy sohasem látjuk magát a látást. Ha a festőt nem csupán a két dimenzióban megjelenő látvány érdekli, hanem az élmény, a pillanat intenzitása, a dolgok valóságának megélése, nos, akkor elveszíthet minden fogódzót, ami az ábrázolást illeti. Csak nagyon tétován közelíthet a valósághoz. A realitás szempontjából pedig tulajdonképpen mindegy, hogy miről van szó: egy almáról, egy arcról vagy a kék égről. Mindegyik ugyanaz a megfoghatatlan vízió. Sokat utazom járműveken, és az utóbbi években egyik témám éppen az utazás, illetve az utazók látványa. A tavaszra tervezett tárlat is ezzel foglalkozott volna. Egyszerű, örök téma: emberek csoportjai, figurális kompozíciók, különösebben feltűnő történetek nélkül. Miközben én magam – egyszerre néző és résztvevő – benne vagyok a helyzetekben, nem kívülről tekintek rá a realitásra, hanem saját magam teremtem azt. Ennek az ambivalens helyzetnek a nehezen megfogható perspektívája különösen érdekel – az egyetlen nézettől, a centrális perspektívától eltérően működő dinamikus szem munkája.

Lajta Gábor Munkácsy Mihály-díjas festőművész és művészeti író. Publikációi elsősorban a Filmvilág, a Műértő és az Új Művészet folyóiratokban, valamint számos magyar és idegen nyelvű művészeti kötetben jelentek meg. Festő-tanár. Az Eötvös Loránd Tudományegyetem Jogi Karán doktorált 1981-ben, majd elvégezte az újságíró-iskola kép- és tördelőszerkesztői szakát. 1982-től 1990-ig a Filmvilág kép-, majd tervezőszerkesztője. 1990 óta csak festészettel foglalkozik.