Bartha Ágnes 1943-ban született művészcsaládban. Nagyapja szobrász, szülei festőművészek. Gyermekkorát szülei műtermében töltötte és teljesen természetes volt számára, hogy művészpályára lépjen.

A középiskola elvégzése után Engelsz József ötvösművésznél tanul, tőle sajátítja el a mesterség alapjait. Tanulmányait Párizsban fejezi be. Vallomása szerint visszatérő párizsi útjai voltak az ő egyetemei. 1970-ben a Quartier Latin-ben volt élete első önálló kiállítása is. Limoges-i zománccal egy nagyon régi, az ún. erdélyi zománcozási eljárással készíti képeit, tárgyait, ékszereit. Ennek a technikának, melyet Bartha Ágnes egy általa kidolgozott égetési eljárással párosít, ma nálunk ő az egyedüli képviselője. Kézi cizellálással alakítja ki a zománc helyét, domborítással képezi ki az alakokat, figurákat, motívumokat. Így egyrészt a kidomborított rekeszek adják a kép rajzát, másrészt a zománc alatti bevésett rajzolatok. A szokásosnál magasabb hőfokon történő hevítéssel minden alapozás nélkül vörösrézre égethető a limoges-i zománc. Költői ihletésű és szakrális munkái megtalálhatók múzeumokban, templomokban, közintézményekben és magángyűjteményekben. Az ő munkája Budapesten a Baross Gábor telepi katolikus templom Keresztútja és négy Evangélistája, a vatikáni magyar kápolna míves kis szekrénye, a bécsi Szent-Márk-templom meditációs feszülete, a pannonhalmi apátság díszmisekönyvének borítója, a pécsi Pannónia Szálló és a kalocsai érsekség zománc faliképe, a veszprémi Pósa-házban a Magyar Külkereskedelmi Bank Madár-órája. (Artportal)

„Bartha Ágnes alkotásainak tárházában előkelő helyet foglalnak el az ékszerek, melyek különböző anyagok egymásba simuló szerelméből születnek. A művész évtizedek óta él szimbiózisban a számára kedves természetes anyagokkal, nemesfémekkel, féldrágakövekkel, de a modern kor egyik ipari termékében, az üvegplexiben is kiválóan formázható alapanyagra lelt.

Az alkotó keze nyomán kemény anyagok szervesülnek lágy formákká, miközben a féldrágakő és a nemesfém, kultikus erőkkel tölti fel egymást. Régészeti leletek távoli rokonai ezek a darabok. A függők cseppszerű formáiban organikus báj lakozik, a művész ezek készítésekor mintha az anyag természetes szépségét ünnepelné. De ennek a fordítottja is igaz: előfordul, hogy az ékkő csupán kiegészítője egy-egy izgalmas ezüst-formának, a hegyi kristály, a rózsakvarc, a jáspis vagy a labradorit afféle hab a tortán. A láncok, karkötők egyéniségek. Egyediek, soha meg nem ismételtek. (Úgy sejtem, kissé fájdalmas lehet a művész számára a fülbevalók másodpéldányát leklónozni.) Az ékszerek testbarátok, a bőr szívesen érintkezik simára csiszolt selymes felületükkel.

A művész évtizedek óta használ üvegplexit, e korszerű anyagból készült ékszerek vállaltan dekoratívak, ám korántsem csecsebecsék. Inkább nevezhetjük ezeket testen hordható kisplasztikáknak, kockák, gömbök, gúlák, kúpok egymásba szervesült forma-variánsainak, egymást metsző síkidomok térbe mozduló kompozícióinak. Különösen izgalmas az a fény által megszólaltatott „színjáték”: amit az áttetsző plexi színeinek egymásba hatolásával, „keverésével” ér el az alkotó. De érdekes az esztergált felületek textúrájának váltakoztatása is: a csillogó és a matt felületek kontextusa. A víztiszta üvegplexit cirkóniával, ezüsttel ötvözni: afféle házasítási bravúr, szögecseket díszítő motívummá előléptetni: szellemes pragmatizmus.

Ha az ékszerek formakombinációi nagy méretben készülnének, mindegyiket kiállíthatnánk önálló plasztikaként. Mondjuk, ilyen műcímekkel: Egymásba futó formák, A kör kúposodása, Párhuzamosok versenyfutása, Csúcsok triptichonja, Démonok ezüstben, Görbület szonáta, Propeller-dal, A kékmadár tekintete, Az Éjkirálynő álma. Az ékszerek persze tudják a dolgukat, nem kívánnak kilépni szerepkörükből, megelégednek a használható műtárgy szerepkörével, és akár más műfaj kiegészítőjeként is kiválóan működnek. A művész évtizedek óta társítja őket Bein Klára textilművész által tervezett ruhákhoz. Az összegombolók, kitűzők, brossok gyönyörűen muzsikálnak együtt a ruhákkal." (Pacsika Emília - Tiszatáj online 2020.12. 04.)