Karinthy műve minden idők egyik legjobb betegségmemoárja, és világirodalmi szempontból is egyedülálló alkotás. Szívszorító nyomozás a „nagy diagnózis” után. Egészségből a betegségbe- ez minden ember rémálma, és élete második felének szinte elkerülhetetlen nagy változása. A mű máig jelentős irodalmi és emberi értékkel bír, hiszen Karinthy elemi kíváncsisággal fordul a világ titkai felé. Kutatja önmagát, az orvostudomány, a tudomány jellemzőit, megszállottan, mégis némi öniróniával áthatva. Hisz a tudomány erejében, megváltó, emberi életeken átívelő hatalmában. Karinthy racionalista stílusa, örökös önreflexiója és érzékenysége a paródia iránt teszi mélységesen átélhetővé és szórakoztatóvá a műveit. A humor az élet elemi része Karinthynál, ebből a perspektívából elemez mindent.

A társulat előadásában, Scherer Péter megformálásban, reményeink szerint, egy minden szempontból Karinthyhoz hű előadás születhet, melyben a kiszolgáltatottság, és magány egyetemes érzésének plasztikus megfogalmazása mellett, a továbblépés lehetősége és a jövőbe vetett remény is megfogalmazódhat. A kisprózából készülő szövegkönyv, vagyis a színpadi adaptáció elkészítése így igen nagy kihívást jelent az alkotók számára.

A mű egyrészt egy rendkívül precíz, analízáló leírása a betegség körül kibontakozó történéseknek, másrészt a belső víziók, álmok és reflexiók bonyolult szövevénye. Éppen ezért az előadás, a színészi játék személyességén túl, erős zenei hatásokra kíván építeni, melyben a rendkívüli muzikalitással rendelkező Marton Róbert színész nyújt segítséget. A zenei betétek és atmoszféra pontos szerkezeti felépítése, a próza és a dalbetétek egyensúlyának megteremtése az alkotók munkájának első, és egyik legfontosabb állomása.

A történetet elbeszélő férfi főszereplő mellett, a kiszolgáltatott élethelyzetben folyamatosan jelenlévő, női gondoskodást is plasztikus formában kívánja megjeleníteni az előadás. Az ápolónő és a feleség, Böhm Aranka szerepében valamint egyéb „angyali” formában, az énekben és prózában is egyaránt kíváló tehetségű színésznő, Parti Nóra egészíti ki az alkotói csapatot.

Az előadás terveink szerint felnőttek és a fiatalabb korosztály számára is élményt adóvá válhat.

Játsszák:

Karinthy Frigyes: Scherer Péter

A nő: Parti Nóra

A férfi: Marton Róbert

Dramaturg: Gyulay Eszter

Jelmez: Pirityi Emese

Zene, dalszöveg: Marton Róbert

Fény-Hang: Mervel Miklós/Ács István

Grafika: Benedek Levente

Rendező: Scherer Péter

 Tervezett bemutató:

2021 október 7.  csütörtök 19h  

A felolvasás az alábbi linken tekinthető meg :

https://www.facebook.com/B32kulturter/videos/utaz%C3%A1s-a-kopony%C3%A1m-k%C3%B6r%C3%BCl-el%C5%91zetes/448614563125843

Scherer Péter gondolatai Karinthyról/ Karinthy kapcsán:

„Ha szigorúan vesszük, és elkezdek kutatni az agyamban a múlt eseményei körül, akkor azt gondolom, hogy én Karinthy miatt lettem színész. Mert azokkal a bizonyos általános iskolás színdarabokkal; Röhög az egész osztály, Tanítom a kisfiamat, Magyarázom a bizonyítványomat stb., mindig megnyertem a városi Ki mit tud versenyeket, pontosabban a városi Úttörő Kulturális Seregszemléket. Tíz és tizennégy éves korom közt ajkai suhancként, – aki egyébként a közeli dombra járt ugrabugrálni, és a mellette lévő erdőbe, a patak mellé szalonnát sütni – a színház világa valahogy már megérintett, és ezeken a darabokon keresztül a nevetés, a nevettetés mámorával együtt a színpad is beszippantott.

A középiskolában fizika tagozatra jártam Szombathelyre. Ez családi hagyomány volt, mert a családban mindannyian; apám, tesóm, és én is jók voltunk a reál tárgyakból, apu pedig kiváló, szóval nem volt kérdés, hogy hova megyek, és mit tanulok. Tulajdonképpen négy évig egyáltalán nem foglalkoztam színjátszással, sem versmondással. De amikor felvételizni kellett, akkor visszajött ez a dolog, és beadtam a Színház-és Filmművészetire a jelentkezésemet, ahova nem vettek fel, sőt az első rostán ki is estem. A Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemre azonban felvettek, Pestre kerültem, és az első dolgom az volt, hogy színházi csoportot kezdtem el keresni, ahol játszhatok. Egy barátommal együtt meg is találtam Debreczeni Tibor drámapedagógus minitársulatát, és később pedig Somogyi Istvánt, és az általa alapított Arvisura Színházi Társaságot, ahol tizenkét évig voltam, közben lediplomáztam, de a szakmám helyett is inkább ezt a színházas dolgot csináltam. Úgy gondolom, bár nem mondtam folyamatosan Karinthy műveket, hogy mind a mai napig maximálisan meghatározó szerepe volt abban az írónak, hogy színész lettem, színésszé válthattam.”