A középkorról elsőre talán nem a humor és a tréfa jut eszünkbe, pedig a 15-16. századi németalföldi festészetben nem volt példanélküli, hogy olykor groteszk, megbotránkoztató elemek, részletek kerültek egy-egy kompozícióra. Az, hogy egy vicc legyen az elsődleges tárgya egy diptichonnak, azonban már annál ritkább. Egy szó mint száz, a sorozatunk utolsó előtti epizódját jelentő névtelen flamand mester különleges festménye kérdések feneketlen kútját nyitja meg előttünk. A válaszokhoz ezúttal Isó M. Emese művészettörténész kínál kulcsot.

Ebbe a festménybe számtalanszor futottam már bele különböző felületeken, mindig megállított, de sosem kutattam, pedig megfogadtam minden alkalommal, hogy meg kell tudnom: miért tesz meg valaki festménye témájának egy feneket, miközben alsóneműjéből bogáncsvirág kandikál ki?

Ismeretlen flamand mester: Szatirikus diptichon, 1520-1530 körül, olaj, fa, 58,8 x 44,2 cm, Musée Wittert ULiège, ltsz.12013.

A névtelen flamand festő munkáját nagyvonalúan szatirikus diptichonként emlegeti a kutatás. Az olajfestmény 58,8×44,2×6 cm, 1520 és 1530 között készült, ma a liège-i Musée Wittert-ben őrzik. A figyelmemet annyira felkeltő gömbölyded formák a diptichon belső oldalára kerültek felfestésre, tehát zárt állapotában nem látszanak. Így egy kajánul vigyorgó, előre hajló férfit látunk, aki bal kezével írásszalagra mutat, melyen a következő felirat áll: „Hagyd zárva ezt a táblát, különben megharagszol rám”. Ha a tiltás ellenére kinyitjuk a diptichont, az előre hajló férfit látjuk hátulról, amint letolt nadrággal tárja fel előttünk máskor rejtett domborulatait. A meglepően naturalisztikusan ábrázolt, pörsenéses feneke kitölti a festett architekturális keretet. Itt is felirat zárja a képet: „Nem az én hibám, én szóltam”. A mű jobb szárnyán egy bolond figurát látunk, grimaszol, mintegy értékelve kíváncsiságunkat: nem elég, hogy a figyelmeztetés ellenére meglestük, mit rejt a kétszárnyú kép, még csúfot is űznek belőlünk. Megnyerő portréja alá a következő került felfestésre: „Sőt, figyelmeztetni akartunk, szóval ki ne ugorj az ablakon!

Rendkívül ritka ábrázolás, főként úgy, hogy egy festmény fő témája legyen. Bár Bosch és Matsys festményeinek különös világát idézi fel, itt mégis valami másról van szó. Bosch számtalan esetben festett meg olyan részleteket, amelyeken ugyancsak furcsa dolgok hajlamosak „kiállni” bizonyos nyílásokból, s Matsys is joggal nevezhető a groteszk mesterének. Talán leginkább az a rendkívüli e flamand műben, hogy egy vaskos tréfát tesz meg fő témájának, egy majdhogynem olcsó poént tár elénk egészen „gazdag” eszközökkel – s talán sosem tudjuk meg, hogy miért.

A bogáncsvirág – amely a fájdalom, a védekezés és a mizantrópia szimbóluma – alapján akár moralizálás is állhat előttünk. A rózsaszín virágú, magasra növő szúrós virág Krisztus és a vértanúk szenvedésére és nagyságára utal, máskor a jót elfojtó rossz szimbólumaként jelenik meg előttünk. Itt – a kontextus alapján – bizonyos, hogy nem ily magasztos okkal szerepelteti festőnk, valami személyesebbről lehet szó. Utalni szokás Philippe de Gueldres hercegnére, akinek jelmondata bogáncs és gesztenye leveleivel díszített, s annyit tesz: „Ne üss meg, csípni fog!” Sokan úgy vélik, hogy a festményen látható bogáncs is rá utal, az ő szigorú, mizantróp személyiségére, jellemére. A szatirikus mű mégis kissé durva tréfának tűnik ahhoz, hogy egy nemesasszonynak szánják ajándékul.

E különleges festmény kérdések feneketlen kútját nyitja meg számunkra. Bizonyos, hogy ilyen jellegű moralizálások nem szokatlanok a korban, de azokat legfőképp metszeteken látjuk (olcsóbb, nagyobb példányszámban előállítható lapokon), s nem olajfestményeken. Az egyetlen, amire gondolhatunk, hogy valakinek az ideje és anyagi helyzete lehetővé tette, hogy humora ilyen megnyilvánulási formájának is teret engedjen, s így vált e festmény egy vaskos tréfa (amely általában akkor és ott működik igazán) hordozójává századokra, melynek mára elhomályosult eredeti szándéka.