CSEND Világunk egyre hangosabb ingerkörnyezettel vesz körül bennünket. Az európai civilizáció már száz év óta egyre hajszoltabb élettempót, gyors reagálást, rugalmas változékonyságot diktál, az új kommunikációs eszközök pedig egyre magasabbra emelik figyelmünk ingerküszöbét. Vizuális környezetünkben minden színes, mozgó, óriási, interaktív és virtuálisan valóságos. A művészet is egyre hangosabban szólítja meg nézőjét, mintha nagyothallókhoz kellene beszélnie: vad akkordok, tobzódó színek, trágár szavak, meghökkentő vagy megdöbbentő témák, horror-effektusok és szex kellenek ahhoz, hogy felkeltse a néző érdeklődését. Így azonban a legjobb úton vagyunk afelé, hogy elveszítsük a csend, az elmélyült megfigyelés, a finom részletek iránti érzékenységünket. Egyre nehezebben vesszük észre és egyre nehezebben fogadjuk be, éljük át azt a vizuális üzenetet, ami nem kiabál, hanem halkan szólít meg bennünket, érzékeny, nemes, nyitott lelket feltételezve bennünk. Egyre nehezebben tűrjük és egyre kevésbé értjük a csendet. Mátyássy László szobrászata a csend művészete, a sokatmondó, termékeny, elmélkedő csendé. Művei arról győznek meg bennünket, hogy éppúgy szükségünk van erre a belső csendre, akár a mindennapi kenyérre.