Megkerülhetetlen a jelenség. Megkerülhetetlen a helyzet.

Már azt gondoltuk, ez nem eshet meg a 21. századi Európában - és főleg: nem eshet meg velünk! A járványok ideje lejárt, csak a történelemben és a thrillerekben léteznek, de ha fel is ütik a fejüket, az valahol a világ más tájain, tőlünk messze történik, mi érinthetetlenek és védettek vagyunk…

Nagy Márta különleges 13 méter hosszú installációjában alapszíneket láthatunk: vöröset, sárgát kéket. Az egymáshoz illesztett csempék mindegyike meggyötört, és hibás, hol elfolynak rajtuk a színek, hol lyukacsosnak vagy megsebzettnek tűnnek.

A 183 darabból álló kerámiafelület érdes, hibás felületeivel és sérüléseivel Nagy Márta szubjektív válaszának is tekinthető a pandémia okozta traumákra. Egyfajta összegzés ez, amely hol szürkén, hol színes-fehéren mutatja meg magát.

Mihez kezdünk hát most ezzel a helyzettel, ami teljesen váratlanul ért bennünket? Hogy éljük ezt meg együtt és külön-külön.

A járvány teljesen átírta a jelenünket. Hirtelen éles fényben, elemeire bontva láthatjuk az életünket.

Meg tudjuk-e nevezni a tanulságokat és ha igen, vajon mihez kezdünk velük?

A káosz mely formája lesz jellemző a jövőnkre?

A színkeverés analógiáját használva: sötétszürke lesz-e, vagy képesek leszünk megteremteni a színes fehér fényt?

Kiállítás a B32 Trezor termében 2019. november

ÚJRATÖLTÉS / RELOADING

Megnyílt november 14-én Nagy Márta keramikusművész kiállítása a Trezor Galériában.

A Vakondtúrás a díszkertészek réme – írja Nagy Márta legújabb kiállítása kapcsán.

A művész a Dráva menti kertjének vakondtúrásaiból, illetve azok összegyűjtött göröngyeiből készítette mostani munkáit. A saját kertben talált alapanyag Nagy Márta számára egyszerre érték és szellemei forrás. Műveivel most visszatért a kezdetekhez, a földhöz. Alkotásai szignó nélkül kerültek a tárlatba. Ahogyan mondja: „Már nem az én személyem a fontos.”  

„ Míg korábbi munkáimban életem fontos eseményeit meséltem el a szándékaim szerinti legelvontabb módon, addig mára ez a mesélő kedv valahogy elpárolgott belőlem. Ma fontosabbnak érzem, hogy egyszerűen jelen legyek az időben: belesimuljak, éberen érzékeljem, józanul elemezzem, mégis derűvel szemléljem a bennem és rajtam kívül zajló folyamatokat. Ahogy Türk Péter, ez a csodálatos művész megfogalmazta: „ A művészet történjen, mint az évszakok változása, ne én csináljam.”

– Ezek a tárgyak nem szépek. Ezek a tárgyak alig tárgyak. Ezek a tárgyak nem műalkotási szándékkal jöttek létre – mondta a kiállítás megnyitóján Mohácsi András szobrász. A tárlaton látható tárgyegyüttes műfaját valóban nehéz lenne meghatározni. – A színes és színtelen dolgok valami olyasmiről szólnak, vagy inkább adnak hírt, amelyek most kerülnek fel a felszínre. Egy önmagát kereső korban a magukat kereső, értelmezni akaró emberek keresik a saját műfajukat. Ennek a keresésnek a különös útjelző kövei, vájatai, a keresés lábnyomainak lenyomatai ezek a dolgok – folytatta Mohácsi András szobrász a megnyitó szövegében.

Hated by the gardeners. A value, a source of inspiration for me and the raw material of my new work. All of the pieces shown here are literally made from the dirt mounds from molehills found in my garden near the river Drava. Back to the origin, back to the earth. In my previous bodies of work  I used abstraction as a means of expressing elements of the important events in my life.  Somehow this joy of storytelling has vanished. I am much more interested in more important things, like harmonizing with time by perceiving and analyzing the processes in myself and around me with sober observation, serenity and contemplation.  As of a year ago, I no longer sign my works.  My authorship is no longer important. As Péter Türk the outstanding Hungarian artist said:  „Let Art just happen as the seasons turn, should not be created by me.”

Megnyitószöveg:

Lélek és por

Nagy Márta Újrakezdés című kiállításnak megnyitására

B32 Galéria, Budapest, 2019. november 14.

Látjátok feleim szemetekkel, el kell mondanom, hogy minél többet tudok a világról, annál jobban eltévedek benne. Például, mint művész, nehezen tudnám elmondani, mi is a művészet. És ahogy egyre több időt töltöttem ezzel a szakmával, vagy inkább életformával, azt is el kell mondanom, egyre nehezebben tudnám megmondani, ki a művész.

Azt azonban tisztán megérzem, ahogy megérint egy zene, megindít egy kép látványa, és sokáig él bennem egy-egy regényhős életének sokféle története. Némelyik költött történetre jobban emlékszem már, mint az életem egykoron történt apró részleteire. Az életemet átszőtték az életről szóló mesék, képek, tárgyak történetének szálai. Mark Twain, Balzac, Csontváry, Debussy mind alakítói voltak az életemnek. Hőseik, teremtményik a barátaim voltak, megírt, megfestett hangulataik beleszóltak egy boldog reggel fényeibe, és a magány beton dobozában is hallottam a hangjukat, döntéseik az egyéni döntéseimbe beszóltak. Voltam Bovary és elmondhatom én is, Bovaryné én vagyok. A dolgok, és a dolgokról alkotott személyes vélemények, a művészek egyéni szavai, az én gondolataim, az én cselekedeteim részei lettek. A művek, a könyvlapok, kották, kőlapok, és kerámiák mind életeket alakítanak át, a művészek az anyagok és gondolatok szövetével segítik alakítani az életünket.

Nagy Márta alkotásait előbb ismertem meg, mint magát az az alkotót. Az apró tárgyak, szekerek, házak, amelyek a mázak feletti töredezett aranyfüsttel villannak meg az emlékezetemben. Apró tárgyak, és súlyos, erőteljes kifejezés. Aztán emlékszem megismertem Nagy Mártát is és ez is meglepett. Meglepődve láttam, az erőteljes alkotó valójában egy finom, törékeny szépségű nő, kedves, de hihetetlenül figyelő, okos szemekkel. Később már követtem munkásságát, az életmű kibomlását. Láthattam, és láthattuk, hogyan képes házat, kertet, udvart, és ismeretlen eredetű emberi tereket alkotni a kerámia eszközeivel. Az alakok, szekerek, házak után terek alakultak ki a kezei között, amelyek lassan elvesztették az eredeti helyre való utalásukat.Valami új történt a műtermében. Imaginárius terek alakultak ki ott, melyekben az eredetire való utalás helyett a képzeletbeli tér az ismeretlennel való találkozásról adott hírt. Ház szerű terek, képzelt udvarok nyíltak meg előttünk, melyekben a samottos agyag rideg keménysége együtt élt a papírporcelán leheletfinom hártyáival, és a sötét színek a porcelán havas felületeivel, a színezett anyag púderfinomságú színei ütköztek a feketék gyász tónusaival. Nagy Márta sosem ábrázolt valódi teret. Pontosabban fogalmazva, egyáltalán nem szeret ábrázolni valamit, munkásságának nem része a valami közvetlen vetülete. Sosem láttunk emberi nyomot a terein. Számomra a terei, az apró tárgyak térképzetei, az ember belső kertjeit, a bennünk létező belső kerteket idézte meg. Szerettem, nagyon szerettem ezeket a szobrászati viszonylatban apró, művészi értelemben vett hatalmas tereket, a lélek tereit feltérképező munkáit.

Aztán Nagy Márta, ahogy éltében nem először, újra motívumot és technológiát váltott. Idén nézhettem meg Mártával a pécsi Tudásközpont hatalmas kürtőjének mozaikterét. Sokáig halasztottam ennek térnek Balázs Mihály épületének, és benne Márta munkájának megnézését. Rengeteg képet láttam róla, és hagytam, hogy eljöjjön az idő, amikor lesz rá időm, belső késztetésem, hogy csak egyedül álljak ott, abban a lebegően emelkedő térben.

Ott állhattam egy már nem egy kis tárgy bennem kialakult térképzetében, hanem magában egy építészeti és valami megfoghatatlan színtérben. Furcsa mód, nagyon hasonló érzéseket érzetem, mint amikor Márta szinte tenyérnyi tárgyait láttam. A térérzet ezek szerint nem mindig függ a teret alkotó tárgyak méretétől. A tér nemcsak körülöttönk, hanem bennünk is van. Nagy Márta ennek a belső tereknek kutatója, magányosan bóklászó felfedezője.

Felfedezést említettem, pedig ez a szó nem volt ott mindig a művészi szerszámosláda alapkészletében. A felfedezés a művészetben a romantika óta dúló szörnyű, kegyetlen elvárás. Újat alkotni, kitűnni, kiemelkedni, elválni a többektől – mindez emberpróbáló nehéz feladat. Különösen nehéz akkor, ha az újdonság fényét az életmű egyre nagyobb árnyékában kell újra meg újra meggyújtani. Nagy Márta abban is különös alkotó, hogy újabb és újabb motívumokat teremt és jár körül. Alakjait, házait, egykori tereit maga mögött hagyva a keresés útját járva, lassan az útról, a keresésről kezdett el beszélni. Az előző, Origó című kiállításán meghökkenve néztem az apró agyagbolygó gyűjteményét. Hol vannak a nagymártás tárgyak, terek? Hol van a lenyűgöző technikai bravúr és intim hangulat? Hová lett a kitűnés, a feltűnés vágya? Akkor már látszódott, Márta a keresés útján elhagyta a tárgyi világra utaló közvetlen megjelenítést. Valami olyan bukkant ott fel, amit nem ismerünk, nem azonosíthatunk.

A mostani megnyitó beszéd elején említettem, nem tudom mi a művészet, és ki a művész. De elmondtam, valahogy mégis megérezzük azt. Nagy Márta ezen a kiállításán a kertjében felbukkanó vakondtúrások anyagának összegyűjtéséből indult ki. „Néha elfagyott kézzel szedtem össze a kis földtúrásokat” – mondta. Ezek a földelemek, ezek a miniatűr hegyek lettek ennek a kiállításnak az alapanyagai. Most komolyan, tegyük fel a kérdéseket. Nagy Márta vakondtúrásokból építkezik? Apró, belső terek képzelt lenyomatait kutatja? Azokból rak kis hegyfalakat, és enged rá cukormázat? Mi ez a cselekedetsor? Vajon egyszerű gesztusok sorozata, amely egy életmű egy új, hatásos elemként jelenik meg? Mi ez dolog, amikor a tárgyi világra való utalás helyett a tárgyak helyetti világot kezdjük el érzékelni?

Nekem itt lesz fontos az a figyelem, amely hasonló mezőn váró a pásztor figyelméhez, amikor messziről a távcsővel nézi a távoli hegymászót a sziklafal egy bizonyos pontján: na most mi fog történni? Az emberélet útjának felén túl is van eltévedés. Az útkeresés, a belső életünk átadása önmagunk és mások felé olyan felelősség, amelyet nem mindenki bír el. Néha elfog bennünket valami érzés, de nem tudjuk kimondani, mert épp azért elmondhatatlan, mert új, formátlan és néma, néha magunk számára is. A művész, ez a maga életével játszó két lábon járó kísérleti laboratórium segít számunkra formát adni azoknak az érzéseknek, amelyek itt vannak bennünk, de még éppen elmondhatatlanok, kifejezhetetlenek. Nagy Márta itt a földi alatti és feletti világok összeköttetéseit keresi, kutatja a maga most már a szinte formátlanságot is felvállaló keresetlen módján.

Egy-egy nagyobb életműben megjelennek azok a csírák, azok a kifejezési alapelemek, amelyek az előző korszak kifejezési leltárában még nem szerepeltek. Liszt Ferenc Szürke felhője, Orbán Otto Hallod-e te sötét Árnyék, Petri György Amíg lehet című utolsó kötetei, Örkény egyperces novellái valami olyanról kezdetek el szólni, amelyek az addigi, az előbukkanásukat megelőző korszakban még nem lehetett értelmezett, felfejthető, kibontható, megsejthető. A dolgok keresésének megmutatása, a földi és a felette lebegő dolgoknak összekapcsolását mutató járatok beemelése a kifejezés vegykonyhájába nem könnyű, és nem feltétlen hálás feladat. Talán mi lehetünk hálásak egyedül, hogy ezt a munkát épp valaki helyettünk végzi. Valaki helyettünk járva a keresés naplóját adja közénk a tárgyaival.

Ezek a tárgyak nem szépek. Ezek a tárgyak alig tárgyak. Ezek a tárgyak nem műalkotási szándékkal jöttek létre. Ennek a tárgyegyüttesnek nehezen tudnánk meghatározni a műfaját. Ezek a színes és színtelen dolgok valami olyasmiről szólnak, vagy inkább adnak hírt, amelyek most kerülnek fel a felszínre. Egy önmagát kereső korban a magukat kereső, értelmezni akaró emberek keresik a saját műfajukat. Ennek az keresésnek a különös útjelző kövei, vájatai, a keresés lábnyomainak lenyomatai ezek a dolgok. Látjátok feleim szümtükkel, mik vogymuk: isa, por és hamu vogymuk. A halotti beszédben az isa nevű szó, az íme szó lehetséges változata. Az íme, az az a dolgokra való megmutatás, a felmutatás szava. Nagy Márta a porral és hamuval felmutat valamit. Merjünk nyitottak lenni rá.

 2019 november 14.

 Mohácsi András