Pieter van Lint: Krisztus beteget gyógyít a Bethesda-tónál, 1640k. Olaj, fa, 49,7x81cm, Kunsthistorisches Museum, Wien
A bibliai történetnek – Jézus egyéb csodatételeihez hasonlóan – számos ábrázolása ismert az európai képzőművészetben. A reneszánsz és barokk-kori festők (Pieter Aertsen, Peter van Lint, B.E. Murillo és sokan mások) rendszerint a beteget gyógyító Jézus alakját helyezték az előtérbe, míg a helyszín, illetve a jelenet pontos azonosítását szolgáló, víz felett lebegő angyal figurája olykor csak alig észrevehetően bukkan fel valahol a háttérben.
Bartolomé Esteban Murillo: Krisztus beteget gyógyít a Bethesda-tónál, 1667. Olaj, vászon, 237x261cm, National Gallery, London
Ha mindezek után a 17. századi holland festő, Joost Cornelisz Droochsloot valamelyik azonos témát megörökítő, első látásra zsánerképnek tűnő művére pillantunk, joggal lehet az a benyomásunk, mintha ezek a Bethesda-tavi csoda kifigurázásai, vagy legalábbis profanizált változatai lennének.
Joost Cornelisz Droochsloot: Betegek a Bethesda-tónál, 1645. Olaj, vászon, 70x97cm, Magángyűjtemény
A történet tulajdonképpeni főszereplőit, Jézust és az általa meggyógyított paralitikust hiába is keressük ezeken a festményeken, s olykor még az angyal figurája is elmarad a háttérből. Ami a szemünk elé tárul, az nyomorék koldusok (sokkal inkább komikusnak, mintsem szánalomra méltónak tűnő) tömege, akik egymást taszigálva, egymáson átgázolva tülekednek a víz felé.
Joost Cornelisz Droochsloot: Betegek a Bethesda-tónál, 1644. Olaj, vászon, 97x137cm, Museum der Bildenden Künste, Leipzig
Úgy vélem, hogy Droochsloot ezekben az általa vagy tucatnyi változatban megfestett jelenetekben az ismert bibliai történet egy kétségkívül egyedi, de lehetséges olvasatát, erkölcsi üzenetét fogalmazta meg. Mert mi mások ezek a képek, ha nem a végtelen emberi önzés, a mások szenvedései iránti teljes érzéketlenség parabolái? Ha jobban belegondolunk, valójában nem is lett volna szükség Jézus csodatételére, ha 38 év alatt a Bethesda-tó körül összegyűlt tömegből bárki is megszánta volna, s az angyal felbukkanásakor önzetlenül a vízbe segíti a bibliai történetben szereplő szerencsétlen beteget.
Irodalom:
Németh István: Between Christian and Profane Iconography: Depictions of the Pool of Bethesda in Netherlandish Art from circa 1400 to 1700, in: Acta Historiae Artium 44(2003) 225-235;
Németh István: Isteni könyörületesség és emberi érzéketlenség. A Bethesda-tavi csoda ábrázolásai a németalföldi képzőművészetben, in: u.ö. El Grecóról és más mesterekről. Stíluskritika – ikonográfia – műgyűjtéstörténet, L’Harmattan Kiadó, Budapest 2020, 143-152.
Párisz ítélete a legismertebb, s leggyakrabban megörökített mitológiai történetek közé tartozik. A téma különösen kedveltnek számított a reneszánsz és barokk mesterek körében, nem utolsó sorban azért, mert lehetőséget nyújtott a művészek számára ideális szépségű, ruhátlan nőalakok különböző nézőpontból történő ábrázolására. Érdemes megjegyezni egyébként, hogy bár az ókori szerzőknél nemigen találunk egyértelmű utalást arra, hogy a legszebbnek járó aranyalmáért egymással vetélkedő istennők, Héra, Zeusz felesége, Pallasz Athéné, a mesterségek és művészetek pártfogója, illetve Aphrodité, a szerelem istennője teljesen meztelenre vetkőztek volna a döntőbírónak felkért trójai királyfi, Párisz előtt, a témát megörökítő műalkotások többségén (talán Marcantonio Raimondi híres, Raffaello után készült azonos témájú metszete nyomán) nem csupán a szépségverseny három résztvevőjét, hanem – az antik témához „illő” módon – a jelenet szinte összes szereplőjét ruhátlanul ábrázolták, magát a döntőbírót is beleértve.
A budapesti Szépművészeti Múzeum gyűjteményében is több ilyen tárgyú művet találunk. Ezek egyike a holland Hendrik van Limborch 1720 táján készült, klasszicizáló modorban festett képe, mely őszintén szólva sokáig teljesen hidegen hagyott, egészen addig, míg egy 2006-ban rendezett időszaki kiállítás kapcsán mégis kénytelen voltam foglalkozni vele, s ekkor döbbentem rá, hogy a festmény valójában sokkal érdekesebb, mondhatni rejtélyesebb, mint ahogy azt korábban gondoltam volna. Bár Limborch műve első látásra nem sokban különbözik a téma jól ismert ábrázolásaitól, ha alaposabban szemügyre vesszük a jelenetet, több olyan meglehetősen szokatlan motívumot, illetve fura alakot is felfedezhetünk rajta, melyek jelentése feltétlenül némi magyarázatra szorul.
Hendrik van Limborch: Párisz ítélete, 1720k., Olaj, fa, 61x83cm, Szépművészeti Múzeum, Budapest
Az előtérben jobbra, az égből alászálló istennők lábánál, a felhőgomolyag szélébe kapaszkodva egy rusnya vénasszonyt láthatunk, aki egy égő fáklyát tart a kezében, melyre egy kígyó tekeredik. Ebben az alakban nagy valószínűség szerint a Viszály megtestesítőjét kell látnunk, mely többféle szempontból is fontos szerepet játszott az ismert mitológiai történetben. Egyrészt utalhatott az Erisz aranyalmája által a három istennő között gerjesztett viszályra, másrészt a Párisz által megszöktetett spártai királyné, Helené miatt kirobbant háborúskodásra, mely végső soron Trója teljes pusztulásához vezetett. De mit kezdjünk a vénasszony mellett a felhő szélén csimpaszkodó, hajában virágszirmokat viselő, pilleszárnyú fiatalemberrel? A rejtvény kulcsát Cesare Ripa eredetileg 1593-ban megjelent, később számos illusztrált kiadást megért híres jelképtára, az Iconológia szolgáltatja, melyben a Gyönyörűség (Piacere) címszó alatt megtalálhatjuk ennek a (férfiasnak a legjobb indulattal sem nevezhető) figurának a pontos leírását: „ifjú, aranyszínű, göndör hajjal, amelyet sokféle szépen elrendezett virág díszít. Teste mezítelen legyen, s különféle színekkel ékes szárnyakat viseljen. Szárnyai azt mutatják, hogy a gyönyörűség gyorsan céljához ér, s aztán repülve tovaszáll, emiatt hívják a régi latinok Voluptas néven.” Párisz tehát azzal, hogy Vénusznak ítélte a legszebbnek járó aranyalmát, a másik két istennő által cserébe kínált hatalom, gazdagság és bölcsesség helyett inkább a röpke érzéki örömöket választotta.
Németh István
művészettörténész
Irodalom:
Poussin: Bacchanália. Az érzéki élet örömei – egy letűnt aranykor ígézetében, kiállításkatalógus, Szépművészeti Múzeum, Budapest 2006, 58-60; Cesare Ripa: Iconologia, Balassi Kiadó, Budapest 1997, 475-476.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
