Isó M. Emese középkorász egészen a 15. századig repít minket vissza az időben, hogy felfedje egy három alakból álló német szoborcsoport rejtelmes kompozícióját. Vajon miért jelenik meg az ifjúkori szépséget megtestesítő nő és férfi mellett egy kopasz, aszott vénasszony, legyekkel a testén? Alább fény derül (majdnem) minden titokra.

Michel Erhart (1440–1522) legapróbb munkája egyben az egyik legizgalmasabb alkotása is. Az 1470–1480 körül készült szoborkompozíció mindössze 46×19 cm. Az egyik kedvencem a korszakból, mert különlegessége nemcsak méretében rejlik, de témájában, funkciójában és elrendezésében is sajátosságokat mutat. Elsőre egyszerű esetnek tűnik, de ha alaposabban szemügyre vesszük, egyre több kérdést teszünk fel, hogy megérthessük, miért így, miért ekkor készült el ez a szobrocska.

A szobron látható három figurát egyetlen hársfadarabból faragták, s a fiatalság szépségét és annak mulandóságát, a test satnyulását drasztikus erővel mutatja be az alkotás aprólékos kidolgozottsága és polikrómiája. Méretéből arra következtethetünk, hogy megrendelésre készült, talán a német művészet egyik első magángyűjteménybe szánt szobrát látjuk magunk előtt. A mű stílusa még a gótikában gyökerezik, de a reneszánsz plaszticitás felé mutat kivitele.

Szokatlan, hogy nem egynézetre komponált alkotás ez. A korban sokkal jellemzőbb, hogy a szobor alárendelt az architektúrának, fülkébe kerül, fal elé állítják. Ebben az esetben azonban minden oldaláról ugyanolyan hangsúlyosan üzen nekünk, körbejárható, sőt körbe kell járni ahhoz, hogy feltárja előttünk mondanivalóját – hiszen nem egyszerűen a szépség és a rútság fogalomkörét szemlélteti. A szépség szubjektív esztétikai kategória, amely meghatározására a filozófusok és művészek minden korban számos definíciót adtak. A rútat leginkább csak a széppel szembeállítva határozzuk meg, ráadásul koronként és kultúránként változó, ahogy az is, mit akarunk kifejezni megjelenítésével.

Ha körbejárjuk ezt az alkotást, egyrészt egy fiatal mezítelen nőt látunk, a Vénusz-szobrokhoz hasonló finomságú kivitelben, enyhe S-alakban jelenik meg előttünk. Bőre hibátlan, szinte hófehér, haja aranysárgán omlik alá. Tőle jobbra fiatal férfiút látunk, vonásai lágyak, az ifjúkori szépség mellett annak minden ártatlanságával együtt tűnik fel előttünk. A kompozíció harmadik alakja a legmeglepőbb: vénséges asszony, hosszú, csapzott haja már hullik, a feje teteje kopasz. Alakja csontos, sovány, a bőre ráncosan csüng itt-ott. Egészen bőrszerű a faragás és festés együttese, alig hiszi az ember, hogy ez fából faragott test. Alakját behálózzák a bőrön átütő kék erek, mely visszataszító rothadásnak indult: legyek szálltak rá (a homloka közepén is trónol egy!), fogai egy kivételével már mind kihulltak – de azt az egyet micsoda öntudattal mutatja nekünk!

Miért kerül ez a három alak egymás mellé? Egyáltalán nem szokatlan a korban, talán csak az, hogy itt szoborban fogalmazódik meg. A vanitas (minden hiábavalóság) vagy éppen a memento mori (emlékezz a halálra) tartalmú művek közé tartozik, s a földi hívságok mulandóságára hivatott felhívni a figyelmet. A vagyon, a szépség, a fiatalság, a földi javak mulandóak, a halál az élet elválaszthatatlan része. Ennek bemutatása a mi esetünkben brutálisan realista: a legyekkel borított oszlásnak indult asszony drámaian utal a szépség és szerelem mulandóságára. Így lesz a három alak együtt a földi hiúság és a létezés törékenységének szimbóluma.