Lázár Dóri egy rendkívül fiatal szemüveges alkotó, akinek tavaly lett volna egy kiállítása de elmaradt sajnos, így idén viszont lesz, és éppen most, mármint április 29-én, 18 órakor.

Lázár kifejezetten nem szeret magáról egyes szám harmadik személyben fogalmazni, szóval:

Igazándiból azért ajánlanám a kiállítást megtekintésre fiataloknak és nagyoknak egyaránt, mert én csináltam, és nagyon szeretem ha felhívhatom a figyelmet a szívemnek legkedvesebb témámra, amely én magam vagyok. Mindemellett azért igyekszem úgy csinálni a dolgokat, hogy lehessen nézni és kommunikáljon vizuálisan is, már aki úgy szeretne éppen kommunikálni velem, illetve amúgy szólhat is mindenféle súlyos problémákról is a tárlat, mint pl.: élet, környezetszennyezés, gender, öko, háborúk élet, környezetszennyezés, ugró malac, patkányok, háború stb.

(Ha esetleg, akkor nyomjatok rá kérlek az "ott leszek" gombra, ha nem nagy gond nektek, mert az szerintem elég vicces, hiszen mostanában ki tudja hol lehet lenni!)

Korábbi interjú Lázár Dórival a PONT Magazinban erről a kiállításról, pontosabban az akkoriban tervezett azonos néven futó kiállításról, ami aztán a COVID miatt átcsúszott 2021-re.

 A megnyitó a lenki linken tekinthető meg :

https://www.facebook.com/B32kulturter/videos/983507712286541

Sötét, de legalább humoros

Lázár Dóri a Budapesti Metropolitan Egyetem fotográfia alapszakán diplomázott, de skandinavisztikát, pszichológiát is tanult, dolgozott sminkesként. Jelenleg a prágai Művészeti Akadémia Intermédia mesterszakát végzi, itt is készítette Fejfák/Fafejek című kiállításának számos installációját.

Hogyan kötöttél ki a fotográfiánál, egyáltalán a képzőművészetnél?

Kiskorom óta rendkívül érdekel a világ, amelybe beleszülettem. Gyermekkoromban az időmet főként sakkozással, zenekarban muzsikálással és írogatással töltöttem. Nem művészcsalád sarja vagyok, ügyesen kellett egyensúlyoznom a fennmaradásért, innen is ered a sokféle munkatapasztalatom. Dolgoztam Izlandon, drogfüggő nőknek fenntartott hajléktalanszállón a Vöröskeresztnél, tinédzserek arcát mázoltam filmforgatásokon és fotózásokon, telefonos segélyvonalon voltam elérhető szerencsejáték-függőknek, fordítottam (főleg régi fekete-fehér filmeket, némafilmeket). Nyelvet viszonylag korán kezdtem oktatni, a norvég szak elvégzése után, mostanában pedig fotográfiát és művészetet igyekszem tanítani. A fotográfiába nem heves lánggal szerettem bele, mindig voltak masináim, jobb híján kattintgattam velük. Aztán egyszer alaposabban utánajártam annak, hogy mi is az a fényképezőgép, mi minden tud az lenni, és mi minden lehet (fény)kép… ezután már nem volt megállás. A kényszeres közlésigény is gondolom, ilyen velem született nyavalya, igyekszem erre fogni legalábbis.

Szeretsz kisajátítani, fontosak neked a „talált tárgyak”, a portfóliódat is ez a tematika határozta meg, amely Gerhes Gábor Utópia fantázianevű feladatára reflektált. Miről szólt ez a projekt?

Csodás korunkban már nagyon halvány a különbség az eredeti és a másolat között, jobban összemosódnak a dolgok. Nem is a talált tárgyak a fontosak nekem, sokkal inkább a talált információk, ötletek, megoldások, érzetek transzformálása. Az Utópia fantázianevű egyetemi feladatomra az online hírportálokon felbukkanó fényképekből álló gyűjtésemet dolgoztam fel. A cikkeket ehető tintával ehető ostyákra nyomtattam, majd fogyasztható hírkapszulákat készítettem belőlük. A munka egy abszurd reflexió a jövő médiafogyasztására, a képdömping mechanizmusára.

De gondolom, azért nem azzal akarsz befutni, hogy te vagy az a lány, aki ehetővé tette az online sajtót, bár nagyon jól hangzik…

Nem, nem igazán szoktam azon gondolkodni, hogy mivel akarok befutni. Nem is pontosan tudom, hol van az a be, ahová szeretnék futni, vagy hogy szeretnék-e futni egyáltalán. Mindig inkább sétálós/gyaloglós típus voltam, illetve üldögélni is szeretek.

Meg kell említeni a Közért webshop akciódat, amely a diplomamunkád is volt...

A legerősebb összefüggés a két munka között talán az, hogy én készítettem őket. Diplomamunkám egy fényképalapú installáció és akció. A Facebook és az Instagram privát felhasználóinak képein kerestem boltban is felbukkanó termékeket, ezeket vágtam ki a környezetükből, és adtam el újra a saját „közértemben”. Az aktuális gazdasági-társadalmi berendezkedés, a műtárgy esztétikája és értéke ugyanúgy foglalkoztatott, mint a vásárlás változó gesztusa a képzőművészetben, illetve az online vásárlás, amely a termék fizikai érintése nélkül jön létre. A bolt klasszikus kisboltos nyitvatartási időben működött 7-től 22-ig. Pszichológus, bölcsész, divattervező ismerőseim alig mertek bejönni, tartottak a kiállítások zárt világától. Arról beszélünk mindig, hogy a művészet mindenkié, miközben ontjuk az olyan alkotásokat, amelyek azoknak, akik nem ebben a közegben mozognak vagy nehezen értelmezhetők, vagy érdektelenek. A vásárlós dolog pozitív reakciókat kapott. Olyan embereket hozott össze, akik amúgy nem találkoztak volna, ami kimondottan a célom is volt.

Tavalyi, Békegalamb nevű alkotásod során objektet készítettél

agyaggalambdarabokból. Most, Prágában szintén szobrokon, installációkon dolgoztál. A „halál–cirkusz– élet” témát járják körbe a Trezorban látható tárgyak.

Mindig olyan témákat választok, amelyek erős érzéseket váltanak ki belőlem, ugyanakkor kínosan ügyelek a nem túl személyes hangvételre, mert fontos, hogy minél több emberhez tudjon szólni az adott munka. A tér, amelyben kiállítok, mindig inspirál, így volt ez a Trezor Galériával is. Egy olyan interaktív tárlatot akartam létrehozni, amelyben a néző elmerenghet az élet különböző stációin a születéstől a halálig. A hangvételem továbbra is a sötét, de legalább humoros fajta. Arra szükségem van a túléléshez.